Ketumbeine

Szinte minden falunak, településnek a munkaterületünkön van valami különlegessége. Vagy a gyarmatosítás idejéből származó történetek, vagy kiemelkedő maszáj harcosok legendái, vagy egyszerűen csak a helyi lakosokkal való szoros baráti kapcsolat és az ebből származó közös élmények teszik mindegyiket egyedivé, számunkra különlegessé.

Longidó főutcáját elhagyva rákanyarodunk egy igen rázós, a vadonba vezető útra. Elhaladunk a kígyók sziklája mellett, egy sereg vadállattal találkozhatunk. Itt van egy időszakos tó és ingoványos, ahol az elefántok nyomati követve próbáljuk meg őket időnként becserkészni. Nem egy veszélytelen vállalkozás, mert a bozótban nagyon könnyen ránk támadhat egy borját védelmező elefántanya. Az úton nyugat felé haladva azonban biztonságban vagyunk, mármint ha gépjárművel közlekedünk. Pár éve történt, hogy egy éjjel egy motoros lerobbant az úton, de a megsegítésére érkező ismerősei már csak a maradványait találták meg. Szerencsétlenségére egy arra vetődő oroszlán alkalmas vacsorának nézte.

Ahogyan nyugat felé haladunk egyre melegebb lesz, a táj is mindinkább kietlen és köves pusztaság képét ölti magára. Az átlagos túrista talán nincs is tisztában azzal, hogy ezen az útvonalon haladva Afrika egyik leghíreseb felfedezőjének és misszionáriusának a lábnyomán halad a Nátron tó felé. David Livingston ezen az útvonalon tartott a mai Szerengeti park irányába, persze akkoriban még nem könnyítette az útját a számunkra igen rázósnak tűni kavicsos földút. Ez a térség maga volt a vadon. Öreg maszájok mesélték nekem, hogy 50-60 évvel ezelőtt itt több volt az elefánt és az oroszlán mint a fű. Az élet teljesen más volt. Mi még ma is lépten nyomon álatokba botlunk, el sem tudom képzelni milyen lehetett 200 évvel ezelőtt ez a térség.

Livingstone a Natron tó felé haladva bizonyosan megállt Ketumbeine térségében. Hogy honnan tudom ezt ilyen biztosan? A térség rendkívül kietlen és meleg, kevés a vízlelő hely, különösen az emberek számára olyan fontos tiszta forrásvíz. Itt a Ketumbeine hegyen viszont van egy bővízű forrás, ami ma is biztosítja az életet az itt lakó tömegek számára. Igen, a maszájok száma folyamatosan növekszik ezen a településen. Jómagam nem értem miért nem költöznek el. Volt olyan, hogy két évig nem esett itt az eső és mindenfelé csak szürke port, vulkanikus kőzetet láttam, alig tűnt fel itt-ott valami zöldellő növény. A maszájok viszont szeretik ezt a környéket, maradnak. Vizük van, az élelmet meg majd beszerzik valahogyan.

Az itt lakó emberek nagyon aktívak. Az itt működő állami iskolától távoli helyeken maguk indítottak a gyerekeiknek iskolai programot. Nos ez alatt nem kell valami nagy dologra gondolni. Egy fa alatt felállítottak egy táblát, kerestek egy maszáj nyelven és szuahéliul tudó hölgyet, aki az írás-olvasás tudományába be tudja vezetni a gyerekeket. Azzal a kéréssel kerestek meg, hogy szeretnének itt legalább valami tetőt a fejük fölé, de még jöbb lenne valami egyszerű ki épület, ami biztonságos és kicsit komfortosabb helyet biztosít az oktatásnak. Gyűjtést rendeztünk számukra és ennek következtében már fel is épült két kisebb iskolai épület, egyenként 30-40 gyermek kapott esélyt a tanulásra általuk. Időközben egy csinos kis kápolna és egy vízvezeték is hozzájárul Ketumbene örömteli közösségéhez.